2011. november 30., szerda

Az a bizonyos másik "Szerencsés fickó"


Megmutatnék "féltve őrzött" fotóalbumom lapjaiból néhányat:

Emlék képek
Ülök a szobámban,
Sárga fotók szanaszét
S szinte érzem számban
A frissen fejt tej ízét,

Mit bádogpohárból
Kortyolgatok, álmodom...
Nyár esti zene szól...
Hegedül a nyugalom!

Amott egy másik kép
Balatoni nyaralás
Istenem milyen szép
Volt együtt... ma minden más!

Jó anyám az ágyon
Kis pulóvert kötöget
Apa olvas látom...
Papíron a szeretet.

Ez egy húsvét, az egy
Feldíszített pici fa,
Jé! Húgom emitt megy
Először a suliba!

Ott nevetek nagyon,
Itt sírógörcsöt kaptam...
Könnyem folyik, hagyom,
Tócsa van már alattam.

Feltűnik a való
Radírral kezében
Átkozott kis csaló
Törölget keményen.

...

Bátran fesd hát jelenedet,
Legyen minden tarka,
Hogy múltadról majd színeidet
Jövő idő le ne vakarja!









Ezen a fotón csak azért nem mosolygok, mert ..... (kisgyerek koromban még, csak és kizárólag testi kényszer, vagy más  fizikai fájdalmak hatására bőgtem el magam...)  Egyszerűbben mondva ennek a fotónak az előzményeihez szorosan hozzátartozik:  anyám meghúzta a hajam, azért, hogy végre egy sírós kép is szülessen rólam.... :)

2011. november 2., szerda

Egy elsárgult fotó hátoldalán...



„Fénymásold le az életed! Ha elveszítenéd, jó, ha van róla másolat”

   A fenti Graffiti idézettel kezdődik a családi fotóalbumom. Azt gondoltam ez illik a következő témámhoz is a legjobban. Már gyermekkorom óta nagyon érdekelt a fotózás és az ahhoz szorosan kapcsolódó film és képkidolgozás is. Én is, mint annyi más ember az úgynevezett filmes, csúnya szóval analóg gépeken és kidolgozásukon nőttem fel.

    Hol volt, hol nem, .. volt egyszer egy kisiskolás fiú, aki többek között folyton fényképezőgépről álmodozott. Mivel akkoriban nem tellett a családjának igazi fényképező masinára, nem esett kétségbe, készített magának egyet. Egy kiürült gyufás doboz, kivágott kis "optikai keresővel", valamint  "objektívnek" kinevezett nagyobbacska nyílással és máris készen volt álmai gépe. A papír  váz "full frame" érzékelőt is kapott méretre vágott apró papírlapok felhasználásával. A fotó alanyoknak, néniknek és bácsiknak, 1 napot kellett várni az "előhívott" (kézzel rajzolt) képek végső formájára. Nagyon élvezte a fényképezést. Naphosszat eljárkált ide-oda és egyfolytában " kattintgatott az őskori "polaroid" skatulyájával.....

Folyt.. köv...:
     A kezdetek kezdetén első sorban fekete fehér negatívra készültek a képeim, csak később tértem át a színes filmes technikára. A fekete fehér negatívok előhívásával és papírra világításával tulajdonképpen nem voltak különösebb nehézségeim, hiszen betartva a leírásokban szereplő technikai eljárások sorrendjét, figyelve a pontos hőmérsékletekre nem okozott különösebb gondot a kidolgozás, még csak sok időt sem rabolt el a szabadidőmből. A színes negatívok és diák kidolgozásakor ellenben már néha adódtak végzetes problémák a végeredmény tekintetében.

       Első fényképezőgépem egy 6x6-os negatívra fényképező ETÜD névre hallgató gép volt, amelynek annyira örültem, hogy talán azóta sem éreztem hasonló érzést fényképezőgép kezembe vételekor. Ahogy idősebb lettem, jöttek sorban a jobbnál jobb filmes gépek, amelyek persze sohasem számítottak csúcsgépeknek, de szüleim költségvetése nagyban befolyásolta  gépvásárlásokat. Tulajdonképpen akkoriban soha sem vágytam csúcstechnikára, hiszen amatőr szinten a jó képhez akkoriban sem kellet különösebben más, mint jó objektívlencse, rengeteg fény, jó minőségű alapanyagok és kidolgozás és egy manus, aki nyomkodta az exponáló gombot, ha esett, ha fújt.

       Már korán rájöttem, hogy a fotózás az a hobby, ami számomra a legtöbbet adja kreativitásban, esztétikai szemléletben, valamint bizonyos szinten fegyelem terén is. Az általános iskolában nagy örömömre a suli fotós szerepe nekem jutott. Akkoriban egy Smena 8M-et és egy tükörreflexes Zenit fényképezőgépet tudhattam a magaménak. Aztán az iskolás éveim alatt, és az azt követő időszakokban, kisebb nagyobb megszakításokkal, szinte az életem részévé vált a fotózás, akár a levegő vagy a táplálék.

      A Parkinson kór kezdeti időszakában újra előtérbe került a fényképezőgép digitális változata, és azzal együtt természetesen a számítástechnikai ismereteimet is kénytelen voltam fejleszteni. A Parkinson kórt azért említem, mert főleg a betegségem kezdeti időszakában a fotózás, mint egy lehetséges menekülési útvonal jött újra vissza az életembe. Ám egyfajta mankó is lett a későbbiekben a nehézségek elviselésére. A mai napig imádok fotózni, igaz már sajnos nincs mivel! Az álmaimban viszont ugyanúgy tovább él egy DSLR vásárlásának a lehetősége, és azt hiszem a jelen körülményeket elnézve talán az is marad az életem végéig. A szívem hasad meg, ha arra gondolok, micsoda terveim voltak! Saját stúdió, kiállításokon, pályázatokon való részvétel…….

      Ébredj fel szépen kis Balázs! Van valami, helyesebben valakik, akiknek az igaz, érdekek nélküli barátságát sikerült elnyernem, és ezek az emberek nem mások, mint a fotós barátaim. Ezért már nem volt hiábavaló egyetlen kattintásom sem!.....

2011. október 25., kedd

A másik "szerencsés ember"


(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)




  
         Azt még az elején elmondanám, hogy nem gondolom, hogy önimádó egoista volnék, és azt sem, hogy művész volnék és amit írok, az szent, csupán szeretem az életet, legyen az egy jó zene, film, akár egy vers, vagy könyv, vagy éppen írás. Halkan, de férfiasan bevallom, hogy szoktam sírni is: korábban ritkán, viszont az elmúlt időszakban egyre gyakrabban kell azt mondanom a gyermekeimnek, hogy egy porszem ment a szemembe.
       
      Szóval a GYERMEKOROM ugyanúgy telt, mint minden más átlagos gyereknek, illetve mégsem. Minden tekintetben sokat  kaptam a falusi élettől, elsősorban a faluban élő nagyszüleimtől. Rengeteg emlékem van ebből az ovis és kisiskolás korból. A szülői közelség biztonság érzete, az első oviban, vagy iskolában töltött nap, szüli napra kapott hegedű, később gitár. Az első cigi egy hatalmas pofon kíséretében, hosszas semmittevő heverészés a haverokkal a fűben a jövőnket tervezve, miközben újabb pofon az elkóborolt tehenek miatt. A kívül zimankós, ám legbelül mégis meleg téli, együttöltött családi esték és karácsonyok.

       Később már kicsit nagyobb fejjel: a igazi ( nem érdekkapcsolatokból kialakult) barátokkal töltött vidám órák és a focimeccsek a „grundon”, éjszakába nyúló beszélgetések, csatangolások „kulcsos gyerekként. A „gittegylet”, az első szerelem az úttörőtáborban, az első csók a lépcsőházban, a szünidők felszabadult végtelen szabadság érzése. Az ifjúsági regények gyermek szereplőinek elképzelt világa, vagy akár a „Bambi” története.

     Egyszóval mindaz a láthatatlan, de azért nálam lévő féltett kincs, ami a felnőtté válás záloga, és ami minden ember számára mást és mást jelent és aki ebből a fizetőeszközből nem kap hiába is keresi, vagy szándékosan a földön hagyja, az „szegény” marad, még akkor is, ha nem rajta múlott..  Életvidám, egyben érzékeny és kicsit visszahúzódó gyerek voltam aminek a nagy része még mindig megvan bennem, mint az iszap a lassú folyású meder alján.

      Azt mondták anno, hogy jó képességű, ügyes fiút sikerült összetákolni édesapáméknak, azt mondták... Imádtam a mozgást, a sportot, a táncot, a természetet /és megint csak halkan: már akkor is anyám és nagyanyáim révén a hasamat is.

     Az álmaim mellett, mert ugye az volt szép számmal, a mozgás, a természet imádata, a fotózás öröme és a zene volt az, ami nagyban meghatározta későbbi gondolkodásmódomat.  /Még ma is rengeteg emlékem könnyet csal a szemembe, ha valami eseményhez kötődő dallamot hallok/ Az őskorban egy hegedűt, és egy kicsi dobgitárt kaptam a szüleimtől, de egyiken sem tanultam meg játszani. Először egy tangóharmonikából sikerült értelmes dallamokat előcsalogatnom, majd ugyanez a mutatvány sikerült egy citera társaságában is.

      Gimis koromban még egy rock együttesben is énekeltem egy-két próba erejéig, de a temető-metál távol állt tőlem így az énekesi karrierem gyorsan meg is szakadt. a Gimnázium évei alatt! Hú! Az maga volt a paradicsom, és akkor ezzel mindent elmondtam! / Első igazi nagy szerelem, építőtáborok, a barátok, az órák és a pincehelyiségben rendezett bulik visszahozhatatlan hangulata, a koncertek, bálok cigi füstös levegőjét ki tudná elfelejteni.

      Őrülten imádtam az utcákat járva sétálgatás közben tervezgetni azt a bizonyos jövőt, amire még a rémálmaimban sem mertem gondolni… avagy a haverokkal énekelgettünk gitár kísérettel nyári estéken, de az sem volt ritka, hogy rock zenét hallgattunk a klubban.

         Hogy egy kicsit felpörgessem az eseményeket kissé tárgyilagos leszek. Akkori érdeklődési köreim: a fotózás mellett, kosárlabda(4 év DSK, egy év ZTE), torna (DSK), biológia (agykutatás, környezetvédelem, anatómia, génkutatás) A sors fintora? Lehet…. ki tudja!   Szóval a középiskola után egyből jött a nagybetűs ÉLET: katonaság (ami nálam a „Hair” musical szintjén zajlott). .

        5. kísérletre felvettek a BDTF biológia-technika szakára. Közben nagyon sok mindennel foglalkoztam az utcai újságárusítástól a mentőápoló munkáig. Nos, visszagondolva, kitartó és szorgalmas embernek ismerhetett meg a környezetem.

        A "csúcsra" érve azonban gyorsan elhagy az addigi kitartásom , mint a jóllakott oroszlán, ami nem gondolva a holnapra, elengedi a még élő ici-pici zsákmányát, miután eljátszadozott vele, majd utána fáradtan, de önelégülten  ledől a nagyvadhoz, amiből jót lakmározott, és miközben alszik a maradékot széthordják a hiénák…

         A főiskolát nem fejeztem be..  közben rátaláltam (ma már joggal mondhatom) életem nagy szerelmére: Hettire, aki a feleségem. Nagyon szeretem a mai napig a családomat, és sokat köszönhetek nekik, hogy ők ia kitartottak mellettem! Azon emberek közé tartozom, akik a múltból merítenek erőt a jövőhöz, és hisznek a barátságban, az őszinte emberi kapcsolatokban. .

         Egyik barátom mindig azt mondta, ha a barátságról esett szó: „ Ez is az a dolog többek között, ami az embert megkülönbözteti az ösztönösen élő állatoktól” Ja igen, míg el nem felejtem bemutatnám a családom: Hetti a feleségem, Bence Bendegúz (ugye-ugye Bakterház!) fiam, és végül de nem utolsó sorban a kisebb  fiam: Marcell Richárd. Azért persze sok más emberhez hasonlóan én sem vagyok/voltam angyal teljes mértékben, hiszen vannak hibáim, tévedéseim, sőt kis csibészség is akad a mellényzsebemben.
         
          Ez és a többi bogbejegyzés is számtalan hibát hordozhatnak, hiszen „digitális kéziratnak” szántam őket, és ha majd összegyűlik egy kötetre való a betűimből, akkor talán még papírra is nyomtattatom őket, és ha majd másnak nem is, de a gyermekimnek lesz „írásos” emléke az apjukról.. Normális esetben persze ennek nem így kellene lennie, hiszen az volna a természetes, ha gyermekünk nem a monitor előtt ülve, „virtuális asztal” köré telepedve ismerné meg az ősei múltját, hanem ahogy a régi szép időkben, közös, együtttöltött ebédek, vacsorák, ünnepek, rokoni összejövetelek alkalmával tartalmas családi beszélgetések történeteiből kapna képet a régmúlt időkről. Tehát ebben az esetben is helytálló az a megállapítás, hogy a cél szentesíti az eszközt.

          Plusz, ahogy azt egy régi (talán kínai) mondás is tartja, ültess egy fát, nemzzél egy fiúgyermeket és írj egy könyvet, és akkor elmondhatod, hogy nem éltél hiába! Na ez utóbbi lemaradásomat próbálom most, igaz nem hagyományos módon, bepótolni mielőtt még késő volna és Parkinson barátommal itt hagynánk e csodaszép földi világot. Igen csodaszépet mondtam, nem elírás, hiszen azt gondolom mindennap tartogat valami igazi kisebb vagy nagyobb csodát az ember számára a sok rossz mellett, ami mellett nem szabad elmenni csukott szemmel.

            Sőt segíteni kellene egymást abban, hogy mindenki megtalálja azt a pillanatot, amit úgy hívunk boldogság, ugyanis a boldogság nem ez állandósult folyamat, nem egy folyamatos elégedett érzés, hanem a rengeteg pozitív, szívünkig hatoló érzésekkel teli pillanatok összessége, amelyet néha meg-meg szakít egy-egy negatív érzéseket kiváltó pillanat is. Mint minden folyamatban, ebben is akkor érhető el egyfajta egyensúly, ha a pozitív és negatív pillanatok eredője nulla lesz. Azzal is tisztában vagyok, hogy jelen körülmények között nagyon nehéz elérni ezt a kifelé semlegességet mutató és egyben kiegyensúlyozott magabiztos érzelmi állapotot. Hiszen ha körülnézek, a rossz szinte minden ember életében túlsúlyba kerül egy idő után sajnos, és ez általában akkor kezdődik, amikor átlépi a gyermekkor és a felnőttkor küszöbét. Ezt a hatalmas lépést egyedül kell, hogy megtegye mindenki.

          Nem szabadna hagyni, hogy a gyermeki lelket mintegy átlökjék. vagy éppen átrugdossák azon a bizonyos mezsgyén az embertársai, arra hivatkozva, hogy a felnőtté váláshoz minden esetben lelki átváltozásnak is kell tartoznia. Úgy vélem, hogy minden ember előbb vagy utóbb rá fog jönni arra az igazságra, mialatt a saját felnőtt énjét keresi, hogy igenis nagyobb kutatások, keresések nélkül is felfedezhető rengeteg szép és jó dolog körülöttünk, amelyek csak arra várnak, hogy örömet okozzanak valakinek. Csupán azt a helyes értékrendeket rejtő utat, és az egészséges befogadóképességet kell megszereznie, illetve megtanulnia az embernek, amely segítségével képes meglátni a szépet az egyszerűbb dolgokban is. Mert mihelyst birtokunkba kerül egyfajta mindenre kiterjedő, ugyanakkor felületességet mellőző érzékeny befogadóképesség, abban a pillanatban megláthatjuk az anya- természetben és a bennünket körülvevő emberekben rejtőző, számunkra még addig ismeretlen kincseket is.

          És akkor, csakis akkor válik igazán érthetővé az a manapság már igen elcsépelt gondolat, hogy a vagyon, a csillogás, a rang utáni hajsza elrabolja az időt és energiát az embertől az igazi értékek megismerésétől. Úgy érzem nekem sikerült, többek között ez volt az egyik meghatározója annak, hogy képes voltam a mai napig ember maradni a krónikus és gyógyíthatatlan ellenséggel szemben, a Parkinson kórral folytatott harcok során.

         Tehát nem csak Michael J. Fox mondhatta el magáról, miután diagnosztizálták nála is a Parkinsont, hogy „szerencsés ember”, hanem én is. 2004-ben, amikor megjelentek nálam is az első baljós tüneteket, Michael J. Fox könyvét elolvasva erőt merítettem a küzdelméből, és arra gondoltam, ha ő képes erős maradni, akkor nekem miért ne sikerülne! Ha nekem sikerült idáig eljutnom élve, még ha oly hatalmas erőfeszítések árán is, akkor a sorstársaknak miért ne sikerülne.

           Minden küzdelem, legyen az bármi ellen is, a lelkünkben kezdődik és ott is véget. A test csupán fizikai értelmet ad a lelkünknek, és elképzeletlenül nagy a tűrőképessége, ha az „Isten” vagyis (az én bibliám szerint) a lélek úgy akarja, természetesen bizonyos határokon belül. Az én Istenem arra kér, hogy írjak…..

     Milyen érdekes, amikor egy egészséges ember az élet értelméről beszél, sok olyan dolgot is megemlít, amire akkor azt mondja, hogy a nélkül nem volna értelme az életének, ám amikor gyógyíthatatlan beteggé válik, vagy megérzi a kaszás lehhelletét, akkor ezek az annak előtte fontos kitételek már nem is számítanak létszükségletnek, és ami még érdekesebb ebben, az az, hogy olyan apró részletek is előkerülnek felnagyítódva az ember életében, ami anno lemaradt arról a bizonyos mondatom elején említett "élet értelme listáról"....