„Fénymásold le az életed! Ha elveszítenéd, jó, ha van róla másolat”
A fenti Graffiti idézettel kezdődik a családi fotóalbumom. Azt gondoltam ez illik a következő témámhoz is a legjobban. Már gyermekkorom óta nagyon érdekelt a fotózás és az ahhoz szorosan kapcsolódó film és képkidolgozás is. Én is, mint annyi más ember az úgynevezett filmes, csúnya szóval analóg gépeken és kidolgozásukon nőttem fel.
Hol volt, hol nem, .. volt egyszer egy kisiskolás fiú, aki többek között folyton fényképezőgépről álmodozott. Mivel akkoriban nem tellett a családjának igazi fényképező masinára, nem esett kétségbe, készített magának egyet. Egy kiürült gyufás doboz, kivágott kis "optikai keresővel", valamint "objektívnek" kinevezett nagyobbacska nyílással és máris készen volt álmai gépe. A papír váz "full frame" érzékelőt is kapott méretre vágott apró papírlapok felhasználásával. A fotó alanyoknak, néniknek és bácsiknak, 1 napot kellett várni az "előhívott" (kézzel rajzolt) képek végső formájára. Nagyon élvezte a fényképezést. Naphosszat eljárkált ide-oda és egyfolytában " kattintgatott az őskori "polaroid" skatulyájával.....
Folyt.. köv...:
A kezdetek kezdetén első sorban fekete fehér negatívra készültek a képeim, csak később tértem át a színes filmes technikára. A fekete fehér negatívok előhívásával és papírra világításával tulajdonképpen nem voltak különösebb nehézségeim, hiszen betartva a leírásokban szereplő technikai eljárások sorrendjét, figyelve a pontos hőmérsékletekre nem okozott különösebb gondot a kidolgozás, még csak sok időt sem rabolt el a szabadidőmből. A színes negatívok és diák kidolgozásakor ellenben már néha adódtak végzetes problémák a végeredmény tekintetében.
Első fényképezőgépem egy 6x6-os negatívra fényképező ETÜD névre hallgató gép volt, amelynek annyira örültem, hogy talán azóta sem éreztem hasonló érzést fényképezőgép kezembe vételekor. Ahogy idősebb lettem, jöttek sorban a jobbnál jobb filmes gépek, amelyek persze sohasem számítottak csúcsgépeknek, de szüleim költségvetése nagyban befolyásolta gépvásárlásokat. Tulajdonképpen akkoriban soha sem vágytam csúcstechnikára, hiszen amatőr szinten a jó képhez akkoriban sem kellet különösebben más, mint jó objektívlencse, rengeteg fény, jó minőségű alapanyagok és kidolgozás és egy manus, aki nyomkodta az exponáló gombot, ha esett, ha fújt.
Már korán rájöttem, hogy a fotózás az a hobby, ami számomra a legtöbbet adja kreativitásban, esztétikai szemléletben, valamint bizonyos szinten fegyelem terén is. Az általános iskolában nagy örömömre a suli fotós szerepe nekem jutott. Akkoriban egy Smena 8M-et és egy tükörreflexes Zenit fényképezőgépet tudhattam a magaménak. Aztán az iskolás éveim alatt, és az azt követő időszakokban, kisebb nagyobb megszakításokkal, szinte az életem részévé vált a fotózás, akár a levegő vagy a táplálék.
A Parkinson kór kezdeti időszakában újra előtérbe került a fényképezőgép digitális változata, és azzal együtt természetesen a számítástechnikai ismereteimet is kénytelen voltam fejleszteni. A Parkinson kórt azért említem, mert főleg a betegségem kezdeti időszakában a fotózás, mint egy lehetséges menekülési útvonal jött újra vissza az életembe. Ám egyfajta mankó is lett a későbbiekben a nehézségek elviselésére. A mai napig imádok fotózni, igaz már sajnos nincs mivel! Az álmaimban viszont ugyanúgy tovább él egy DSLR vásárlásának a lehetősége, és azt hiszem a jelen körülményeket elnézve talán az is marad az életem végéig. A szívem hasad meg, ha arra gondolok, micsoda terveim voltak! Saját stúdió, kiállításokon, pályázatokon való részvétel…….
Ébredj fel szépen kis Balázs! Van valami, helyesebben valakik, akiknek az igaz, érdekek nélküli barátságát sikerült elnyernem, és ezek az emberek nem mások, mint a fotós barátaim. Ezért már nem volt hiábavaló egyetlen kattintásom sem!.....
Hol volt, hol nem, .. volt egyszer egy kisiskolás fiú, aki többek között folyton fényképezőgépről álmodozott. Mivel akkoriban nem tellett a családjának igazi fényképező masinára, nem esett kétségbe, készített magának egyet. Egy kiürült gyufás doboz, kivágott kis "optikai keresővel", valamint "objektívnek" kinevezett nagyobbacska nyílással és máris készen volt álmai gépe. A papír váz "full frame" érzékelőt is kapott méretre vágott apró papírlapok felhasználásával. A fotó alanyoknak, néniknek és bácsiknak, 1 napot kellett várni az "előhívott" (kézzel rajzolt) képek végső formájára. Nagyon élvezte a fényképezést. Naphosszat eljárkált ide-oda és egyfolytában " kattintgatott az őskori "polaroid" skatulyájával.....
Folyt.. köv...:
A kezdetek kezdetén első sorban fekete fehér negatívra készültek a képeim, csak később tértem át a színes filmes technikára. A fekete fehér negatívok előhívásával és papírra világításával tulajdonképpen nem voltak különösebb nehézségeim, hiszen betartva a leírásokban szereplő technikai eljárások sorrendjét, figyelve a pontos hőmérsékletekre nem okozott különösebb gondot a kidolgozás, még csak sok időt sem rabolt el a szabadidőmből. A színes negatívok és diák kidolgozásakor ellenben már néha adódtak végzetes problémák a végeredmény tekintetében.
Első fényképezőgépem egy 6x6-os negatívra fényképező ETÜD névre hallgató gép volt, amelynek annyira örültem, hogy talán azóta sem éreztem hasonló érzést fényképezőgép kezembe vételekor. Ahogy idősebb lettem, jöttek sorban a jobbnál jobb filmes gépek, amelyek persze sohasem számítottak csúcsgépeknek, de szüleim költségvetése nagyban befolyásolta gépvásárlásokat. Tulajdonképpen akkoriban soha sem vágytam csúcstechnikára, hiszen amatőr szinten a jó képhez akkoriban sem kellet különösebben más, mint jó objektívlencse, rengeteg fény, jó minőségű alapanyagok és kidolgozás és egy manus, aki nyomkodta az exponáló gombot, ha esett, ha fújt.
Már korán rájöttem, hogy a fotózás az a hobby, ami számomra a legtöbbet adja kreativitásban, esztétikai szemléletben, valamint bizonyos szinten fegyelem terén is. Az általános iskolában nagy örömömre a suli fotós szerepe nekem jutott. Akkoriban egy Smena 8M-et és egy tükörreflexes Zenit fényképezőgépet tudhattam a magaménak. Aztán az iskolás éveim alatt, és az azt követő időszakokban, kisebb nagyobb megszakításokkal, szinte az életem részévé vált a fotózás, akár a levegő vagy a táplálék.
A Parkinson kór kezdeti időszakában újra előtérbe került a fényképezőgép digitális változata, és azzal együtt természetesen a számítástechnikai ismereteimet is kénytelen voltam fejleszteni. A Parkinson kórt azért említem, mert főleg a betegségem kezdeti időszakában a fotózás, mint egy lehetséges menekülési útvonal jött újra vissza az életembe. Ám egyfajta mankó is lett a későbbiekben a nehézségek elviselésére. A mai napig imádok fotózni, igaz már sajnos nincs mivel! Az álmaimban viszont ugyanúgy tovább él egy DSLR vásárlásának a lehetősége, és azt hiszem a jelen körülményeket elnézve talán az is marad az életem végéig. A szívem hasad meg, ha arra gondolok, micsoda terveim voltak! Saját stúdió, kiállításokon, pályázatokon való részvétel…….
Ébredj fel szépen kis Balázs! Van valami, helyesebben valakik, akiknek az igaz, érdekek nélküli barátságát sikerült elnyernem, és ezek az emberek nem mások, mint a fotós barátaim. Ezért már nem volt hiábavaló egyetlen kattintásom sem!.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése