Bemutatkozás...

Immár 45 éve szívom a jó öreg Földünk tisztának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető levegőjét. A szívom szó igazán találó az esetemben.

Életem során, - szerencsémre vagy nem szerencsémre-, nagyon sok munkahelyen megfordultam: az irodai íróasztaltól az autó kormánykerekéig, különféle kereskedelmi egységekben jártam üzletkötőként,  de ha úgy adódott utcai rikkancsként újságot árultam vagy építkezéseken is vállaltam segédmunkát. Ennek köszönhetően kicsi országomon belül nem sok olyan hely maradt, ahol még ne jártam volna. 

Szerencsémre, mert rengeteg, különféle érdekes emberrel, kultúrával, személyiséggel találkozhattam. Magyarország számos gyönyörű helyén spontán megállva rácsodálkozhattam szülőföldem rejtett, sokak számára talán elveszettnek hitt szépségeire. A munkáim során megtapasztalhattam a mindennapi élettől kapott varázslatos pillanatok mosolygós örömeit, amihez azt gondolom, nem kell más, mint, egy minimális esztétikai érzékkel társított egészséges kíváncsiság, végső soron mindenben meglátni a pozitívot, a szépet. Valahol ebben az egészséges, szabadon választott kíváncsiság kialakításában - a kötelezővel szemben -, rejlik szerintem az irodalom oktatás zsákutcájának megnyitása is. Azt gondolom, hogy mindennapi betevő falat gyanánt a sport mellett minden értelmes embernek szüksége volna valamilyen módon egy kis kultúra magába szívására is, mégpedig úgy, hogy ne érezze kényszernek egy percig sem azt.

Ezek a „Lélek=Isten” által különös gonddal alkotott természeti képek nyújtotta katarzisok és nem utolsó sorban a művészetekben, nagyjaink által létrehozott, könyvekben, színdarabokban, képzőművészeti alkotásokban fellelhető emberi érzelmek, érzések nagyban befolyásolták az eddigi életemet. Azt is írhatnám, segítettek a túlélésben.

Az igazi értelemben vett írogatást 2007-ben kezdtem el, amikor is regisztráltam a poet.hu oldalára.

Nem szeretnék panaszkodni, hiszen tudom, vannak nálam sokkal nehezebb sorsú emberek is, de a teljességhez az is hozzátartozik, hogy 2004-ben Parkinson kórt diagnosztizáltak. Így a versek kisebb elbeszélések írása, 2011 őszétől a blogírás is, mintegy gyógyító pszichiáterként szolgált az életemben. A fehér tiszta oldal, mondhatnám „tiszta lap” volt az, akinek és ahol, „kibeszélhetem” minden gondomat, problémámat, fájdalmamat, vagy éppen örömömet, boldogságomat, amely utóbbival sajnos az utóbbi 8 évben nem halmozott el az élet, de ami jót kaptam, az bőven felülírta a sok-sok szenvedést.

A verseim, később blogbejegyzéseim felfoghatóak egyfajta naplóírásnak is, hiszen azokban, még ha az avatatlan szem számára rejtve is, de megtalálható az elmúlt 5 évem, vagy talán az egész eddigi életem minden jelentős eseménye, érzése.

2011 őszén, miután a betegségem annyira elhatalmasodott, hogy már felállni, menni sem bírtam, DBS műtéten estem át.

Az agyi pacemaker beültetése szinte az utolsó pillanatban történt, hiszen úgy nézett ki, kénytelen leszek feladni a reménytelennek tűnő 8 éves hosszú, kemény harcot.

A Parkinson kórról, valamint a DBS műtétről és egyéb más jellegű témával kapcsolatos gondolataimról a „Fél lábbal itt, fél lábbal odaát” címen található internetes bologomban olvashat az érdeklődő. Ebben a blogban többek között próbáltam és a mai napig próbálom a különböző címek alatt megosztani az életem szerintem tanulságos, más számára is erőt adó történéseit, valamint annyi más mellett az elképzeléseimet a világról, az emberekről, és magáról az Istenről.

A betegségem rádöbbentett többek között arra is, hogy az ember élete során rengeteg csodaszép pillanat mellett elszalad, mint például a tájak nyújtotta esztétikai élmény, az irodalom, vagy a versek is. A Parkinson barátommal karöltve teljesen másképp értékelem, átértékelem a környezetemet, a körülöttem lévő embereket, azt is mondhatnám: a realitás ébrenléti  talaján, élvezem, ugyanakkor megpróbálom szemléltetni is a rendelkezésemre álló eszközökkel a meseszerű álomvilágot, amely számomra a legjobb gyógyírnak bizonyult a betegségem folyamán.

Férfiasan bevallom, hogy az elmúlt időszakban gyakran kellett azt mondanom a gyermekeimnek, hogy csupán azért látnak könnycseppet a szememben mert a közelben hagymát pucolnak…

Belátom azt is, sajnos gyakran elkap a klaviatúrámon lecsapódó „szájmenés” szindróma…

Szeretem a nemes, ám kötöttségeken alapuló, általam  kicsit újragondolt tradicionális formába bújtatott egyszerűséget -  szinte az élet minden területén sok más mellett a stílust, embert is ideértve, - amit mások meglehet maradi, konzervatív felfogással illetnek -, ... egyszerűen, minden felesleges cicoma nélkül is lehet valami/valaki csodaszép, de ugyanakkor igaz az ellenkezője is…..   sok múlik ennek az „egyszerű” szónak már az alap értelmezésén is.

A mai napig nem bánom, hogy falun, a mindenkori politikai nézetektől szinte hermetikusan elzárva, az anyatermészettel és a haverokkal karöltve, egyszerű, ám annál mélyebb érzésű bölcs emberek mutatták meg nekem a felnőtté válás minden csínját-bínját, és meglehet éppen ezért a régi,  ráncos arcú öregekhez hasonlóan, nálam is a felnőtt külső gyermeki, (túl)érzékeny lelket takar..  :) …. és az sem elképzelhetetlen, hogy ennek az „álcának” egyik záloga a humor bármilyen formája és a közérthetőség?

Írásaimmal, mind a mellett, hogy szeretnék erőt adni a hozzám hasonló sorsú embereknek, megpróbálom felvenni a harcot a csökevényes, elkorcsosult, alpári nyelvhasználattal, valamint fel szeretném tárni azokat a néha észrevehetetlenül kicsi, aprócska színeket, örömöket, amelyek körülvesznek bennünket a szürkének tűnő mindennapjainkban. Az emberek nagy része még csak nem is sejti, addig amíg mindenféle kényszer nélkül önmaga észre nem veszi, hogy különösebb keresgélés, vagy pénz nélkül is milyen iszonyatos kincsekhez, csodálatos gyógyszerekhez lehet hozzájutni szinte a nap bármelyik percében. 

"Arcpoetika" 

Már megannyi leltárt és szánalmas számvetést írtam,
s tettem ki a fényre ezerszer érzékeny életem,
míg poros polcokon befőttként fortyogott a múltam,
a közöny csak nézte, ahogy darabokra szétesem...
 
próbáltam visszanyelni minden feltörő szavamat,
ám, mint a forró láva pusztítva a felszínre jött
és a félelmetes, vörös, gyilkos, izzó áradat
szétterült a papíron, a gyenge betűim között...
 
ha nem forró parazsat, akkor hideg jeget hánytam
s ellepték testemet az átlátszó, dermedt gleccserek,
a világnak fájdalmától dühösen kiabáltam,
mint a bölcsőben felejtett, szomjas, éhes kisgyerek
 
hallottam közelről, midőn felsírt a véres élet,
ahogy az anya kidobta magából a magzatot,
láttam, ki kínzó kínjainak maga vetett véget
s kivel a kegyetlen kaszás kézen fogva ballagott...
 
soha nem henyéltem, harcoltam, küzdöttem keményen,
álmaim mögé bújva, húztam az igát szüntelen,
ám idővel szertefoszlott mégis minden reményem,
s nem úsztam meg én sem sorsom verés nélkül, bűntelen
 
szerepem játszottam, hazudtam, utáltam, szerettem,
mint bármely jó vagy rossz színész e Föld nevű színpadon,
irigykedve néztem az erős sasokat felettem
mint repültek határtalanul, boldogan, s szabadon...

Szabó Balázs / BenMar